Vannak olyan helyzetek, amikor – bár szeretjük az életünket, a családunkat – mégis menekülnénk tőlük. A legtöbb, amire vágyunk, egy forró fürdő egyedül, egy kávézás, amit nem szakít félbe semmi, egy séta a parton, vagy mondjuk átböngészni a régi fényképeinket, és nosztalgiázni egyet. Jógázni, meditálni, úszni vagy futni. Mégis bűntudatunk van, nem merjük megtenni. Mert másoktól vesszük el az időt. Leginkább a kötelességeinktől.

Kötél, kötelesség. Egy teendő, ami magához köt. Nem feltétlenül szabad akaratból tesszük, hanem azért, mert kell. Az élet tele van ilyenekkel. És ez jó is így. Ez tart meg minket, ez ad támaszt, gerincet a napjainknak, a szívünknek. Nélkülük üres lenne. Ha nem lenne kiért és miért cselekedni.

DE

Van egy fontos dolog: az énidő. Ez egy olyan idő, amit csak magunkra szánunk. Nem a barátokra, nem a családtagokra. Önmagunkra. A saját feltöltődésünkre, a lelki békénk megteremtésére. Ahhoz, hogy megtaláljuk, számunkra mi jelenti ezt, csupán egyetlen kérdést kell feltennünk magunknak:

Mi az, amire ebben a pillanatban a legjobban vágyom? Mi az, ami most, ebben a pillanatban a legboldogabbá tenne? És igen, nem követhetjük minden pillanatban a legbelső inspirációnkat, de apró lépésekben elkezdhetjük, és igenis megteremthetjük erre az alkalmat az életünkben.

Csak napi 10 percre. Csak heti egy estére. Csak egy hónapban egy napra, mondjuk. Amikor megkérünk valakit, hogy vigyázzon a gyerekre. Segítséget kérünk. Mert nekünk is szükségünk van a feltöltődésre. Hogy legyen miből adni. Régi mondás, hogy csak az tud adni, akinek magának is van. Akinek bőven van a szeretettankjában, és nem csak úgy lötyög benne. De honnan töltsük ezt meg? Nem várhatjuk mindig mástól. Mert tölt a párunk, és töltenek a barátok, a férj, a gyerek is.

De van olyan, amit csak mi tudunk megadni saját magunknak.

Szóval, ha ijesztőnek is tűnhet az egyedüllét, olykor nem árt rávenni magunkat, és beiktatni egy-egy szünetet. Ha a zene tölt fel minket, hallgassunk zenét, de az sem árt, ha néha csendben vagyunk. A kutatások szerint az ilyen időszakok kulcsfontosságúak a lelki fejlődésünk szempontjából: ha csend vesz körül minket, akkor zajlanak az önreflexiós folyamataink, akkor van lehetőségünk elgondolkozni saját magunkról és az életünk mélyebb összefüggéseiről. Akkor érnek meg bennünk a dolgok. Nem árt erre időt hagyni. Nem kell mindig lekötni, szórakoztatni valamivel az elménket. Ahogy Popper Péter mondta egy előadásában: „Nem kell mindig valamit csinálni.”

Ha erre rászánjuk magunkat, leteszünk egy csipetnyit a bűntudatból és kilépünk egy pillanatra a mókuskerékből, döbbenten fogjuk látni, hogy a környezetünk megérti. Nemhogy elfogadja, de még támogat is benne. Lehet, hogy egy szúrós megjegyzés lesz az első, de a második talán már egy titkos kis irigység, hogy de jó neked, te képes vagy ezt megtenni. És a harmadik az lesz, hogy persze, menj csak, a negyedik meg az, hogy a másik is elkezdi követni ezt. És megszervezzük a leheletnyi kis kikapcsolódást, képesek vagyunk rá. Együtt, egymást támogatva.

Szóval – egy forró fürdő vagy séta a parton? 🙂

N. Á. L.