A téma párkapcsolati szempontból az egyik legfontosabb, mégis méltatlanul kevés figyelmet szentel neki a köztudat. Csak néhány cikket lehet el-elvétve olvasni róla, és egy-két fizetős kurzus elérhető. Ez az írás ezen szeretne változtatni.

Miért van az, hogy egyesek képtelenek a hosszú távú elköteleződésre, szinte kerülik az intimitást, míg mások gond nélkül képesek egy társat hosszú távra választani, és a kapcsolatban jól is érzik magukat? Megint mások pedig szinte túlzott kötődési vággyal szeretnének a másikhoz kapcsolódni, alig tudnak egyedül létezni, és legszívesebben mindent együtt csinálnának a partnerükkel. Nem meglepő – ennek mind pontos oka van.

Pszichológia alapvetés, hogy az édesanyánkhoz (vagy elsődleges gyerekkori gondozónkhoz) fűződő kötődésünk az egész életünkre hatással van. De hogyan? Milyen kötődési stílust hoztunk magunkkal a gyermekkorunkból? Átírható-e egyáltalán felnőtt korban a gyerekkori kötődési sérülésünk?

Az elmélet John Bowlby angol pszichoanalitikus nevéhez fűződik, akit saját magányos gyerekkora késztetett arra, hogy később a szülői gondoskodást tanulmányozza. Felső-középosztálybeli család gyermekeként őt és a testvéreit dadák nevelték, édesanyját naponta egyszer egy órára látta teaidőben. Ennek oka a kor azon felfogása volt, mely szerint a szeretet kimutatása és a nagy figyelem a gyermeket elkényezteti. Ezért Bowlbynak egy dajka volt az elsődleges gondozója egészen 4 éves koráig, majd 7 évesen bentlakásos iskolába adták, ahol saját bevallása szerint szörnyen érezte magát. Innen eredt felnőttkori munkássága, amelyben arra próbálta felhívni a figyelmet, hogy a biztonságos kötődés anya és gyermeke között sokkal fontosabb, mint azt gondolnánk.

A 3 féle kötődési típust jól jelzik a következő, mottónak kiválasztott mondatok:

1. BIZTONSÁGOS KÖTŐDÉS

„Téged választalak, nem félek az elköteleződéstől. Ismerem a saját érzéseimet, és ki is tudom fejezni azokat. Vállalom a kapcsolattal együtt járó konfliktusokat, együtt megoldjuk azokat.”

Hazánkban a nyugat-európai számnál kevesebb, mindössze az emberek 31 %-a tartozik ebbe a csoportba. A biztonságos kötődésű ember jó érzéssel létesít hosszú távú párkapcsolatot, és barátságai is stabil alapokon állnak. Viszonylag jól rálát a saját érzéseire, szükségleteire, és nyíltan ki is tudja fejezni azokat. Ugyanakkor megfelelő empatikus készsége van, és rálátással bír arra is, ami a másikban történik. Tehát tud segítség és támasz lenni a másik számára, de kérni is mer, ha szüksége van rá. Általában elégedett önmagával és a másikkal is, a stresszel és a feszültségekkel meg tud birkózni.

Gyermekkori háttér: egy olyan anya (vagy gondozó), aki rá tud hangolódni a gyermek szükségleteire, és általában ki is elégíti azokat. Figyelembe veszi a gyermek jelzéseit, ugyanakkor nem is reagálja túl a gyermekgondozást. Ott van, amikor kell, vagyis „elég jó anya” Winnicott szavaival élve.

Ainsworth-féle idegen helyzet kísérlet
A felnőttkori kötődési típusok gyermekkori hátterének kidolgozása Mary Ainsworth pszichológus nevéhez fűződik. Az „idegen helyzet” kísérlet lényege, hogy megmutassa, hogyan reagál a gyermek arra, ha édesanyja rövid időre magára hagyja egy játékokkal teli szobában, egy frissen megismert felnőtt társaságában, majd teljesen egyedül.

Biztonságos kötődésről akkor beszélhetünk, ha a gyermek kezdetben megijed az anya távozásakor, talán még sír is egy kicsit, de hamar megvigasztalódik, és játékba kezd az idegennel. Ezután örömmel fogadja anyja visszatértét, és keresi vele a kapcsolatot. Az idegen helyzet kísérletekről részletesen John Balázs klinikai szakpszichológus cikkében lehet olvasni.

2. SZORONGÓ KÖTŐDÉS

„A világ veszélyes és kiszámíthatatlan, ezért állandóan ellenőriznem kell, hogy megbízhatok-e a páromban. Sosem tudhatom, hogy elég jó vagyok-e neki, és lehet, hogy meg is csal.”

A bizonytalanul – vagyis ambivalensen – kötődő embereknek két típusát különböztetjük meg: a bizonytalan-szorongókat, valamint a bizonytalan-elkerülőket. Mi ezeket most az egyszerűség kedvéért szorongónak és elkerülőnek nevezzük. A gyermekkori hátteret elolvasva világossá válik a két csoport közötti különbség.

A szorongó típusú emberek hajlamosak a párkapcsolati függőségre. Mivel sosem lehetnek teljesen biztosak abban, hogy a másikra számíthatnak-e, legszívesebben minden időt együtt töltenének vele, és minden lépését ellenőriznék. Nagyon fontos számukra a folyamatos visszajelzés, az állandó megerősítése annak, hogy „itt vagyok és szeretlek.” E mögött ezek az érzések állnak: „Vajon szerethető vagyok-e? Nem utasítasz-e el egy váratlan pillanatban?” Ha benne vannak egy kapcsolatban, nehezebben tudnak figyelni a másik jelzéseire, mert állandóan a saját érzéseikkel, félelmeikkel vannak elfoglalva. Emiatt „elárasztottnak” is hívják ezt a típust. „Elég jó vagyok-e, elég szép-e a cicim, elég izmos vagyok-e?” – ehhez hasonló kérdéseken őrlődnek. Önbizalomhiányuk miatt létfontosságú számukra a másik minél gyakoribb dicsérete. A stresszt, a feszültséget nehezebben dolgozzák fel, és erőteljes féltékenység is jelen lehet a kapcsolataikban.

Gyerekkori háttér:
Ilyenkor az édesanya meglehetősen következetlen módon reagál a gyermek jelzéseire: hol figyel rá, és gondoskodóan jár el, hol pedig teljesen figyelmen kívül hagyja, vagy el is utasítja a gyerek igényeit. Hol ad figyelmet az anya, hol nem. Hol jelen van (érzelmileg vagy fizikailag), hol nem. Így a gyerek sohasem tudhatja biztosan, hogy számíthat-e a másikra, valóban fontos-e a másiknak. A szeretet számára kiszámíthatatlan és bizonytalan.

Ainsworth-féle idegen helyzet kísérlet:
A szorongó gyerek nagyon érzékenyen reagál az anya távozására, nagy a sírás és riadalom. Ám amikor az anya visszajön, dühöt és sértettséget mutat az anya felé, amiért az magára hagyta. Keresi is a társaságát, de közben sértődött is. Vagyis az édesanya ambivalens gondoskodását a gyerek a maga bizonytalan jelzéseivel tükrözi.

3. ELKERÜLŐ KÖTŐDÉS

„Jobb nem függeni senkitől. Másra úgysem számíthatok, csak magamra. Inkább nem is akarok párkapcsolatot, csak felesleges szenvedéssel és bonyodalmakkal járna. Majd mindent magam oldok meg, ahogy eddig is. Jól elvagyok egyedül.”

Ez a típusú kötődés egy ridegebb vagy ingerlékenyebb szülői hozzáállásnak köszönhetően alakul ki, ahol a szülő a gyerek érzelmeire – főként a negatív érzelmeire – nem nagyon van ráhangolva, és a fizikai intimitás, simogatás, odabújás is hiányzik. Kialakul tehát egy olyan érzelmi távolságtartás, amelyben a gyerek megtanulja, hogy akkor jár jól, ha nem fejezi ki az érzéseit. Így inkább úgy csinál, mintha nem is érdekelné a szeretett személy, csak hogy megússza a csalódást és az elutasítottság fájdalmát. Ez a típus felnőttként nehezen szánja el magát az elköteleződésre, könnyen vet véget a kapcsolatoknak. Erénynek látszik az önállósága és függetlensége, holott valójában csak fél szeretni. A skálán az egyik véglet: gyakran változtatja partnereit, szinte csak egyéjszakás kalandjai vannak. A másik véglet, hogy képes ugyan hosszabb távú kapcsolatra, de válogatós, sokáig keresi az igazit. A külvilág felé azt sugallja, ő a tökéleteset keresi, miközben ezzel palástolja a kötődéstől való félelmét. 

Gyerekkori háttér:
Ilyenkor az anya nem igazán reagál a gyerek jelzéseire, és általában kerüli a közeli testi kontaktust. Lehet, hogy fizikailag jelen van, és korrekt módon ellátja a gyereket, de közben érzelmileg rideg, elérhetetlen. Vagy az is lehet, hogy fizikailag nincs jelen, mert például sokat dolgozik vagy utaznia kell. Ilyenkor a gyermek egészen korán egy olyan tudat alatti döntést hoz, hogy egyedül van, és csak magára számíthat.

Ainsworth-féle idegen helyzet kísérlet:
Az elkerülő kötődésű gyermeket nem érinti meg különösebben az anyja távozása, egy idegen is meg tudja nyugtatni őt. Amikor az anya visszajön, kevésbé szalad oda hozzá, nem keres nála vigaszt. Neki voltaképpen úgyis mindegy, hogy ott van-e az anya vagy sem.
(Éppen ezért, amikor a bölcsődei-óvodai beszoktatásnál örömmel újságolják a szülők, hogy a gyermekük egyáltalán nem sírt, gond nélkül viselte a távozásukat, ott már kezdjünk el gyanakodni. Az egészséges kötődésű gyerek igenis sírhat egy kicsit az anyja után, meri kifejezni az érzéseit, amiket nem zár el magától! Csupán viszonylag hamar megvigasztalódik.)

+1 TÍPUS: FÉLELEMMEL KÖTŐDÉS

Neki az egész világ az ellensége. Hiába vágyik a közelségre, tart is tőle, ezért hol magához engedi, hol eltaszítja a partnerét. Ez elvezethet ahhoz, hogy megüti a párját, de utána bocsánatot kér, ám a mézeshetek elteltével újabb kitörések következnek. Mivel fél a kötődéstől, a szeretettől, általában viselkedésével el is éri, hogy valóban ne szeressék, és előbb-utóbb ott is hagyják. Ettől pedig végtelenül szenved.

„Folyton leértékeli, megalázza a másikat, mert legbelül annyira kicsinek és elesettnek érzi magát, hogy az önbecsülését csak a másik kárára tudja felépíteni. Ezek legtöbbször nem tudatos érzelmi kitörések ugyanakkor nem mentenek föl a bántalmazó cselekedetek felelőssége alól” – emeli ki Gregó Enikő klinikai szakpszichológus, családterapeuta.

Gyerekkori háttér:
Sajnos a legtöbb esetben ilyenkor bántalmazó, agresszív családi háttér veszi körül a gyereket. Neki a szeretet fájdalommal, szenvedéssel jár együtt, nem tudja, hogyan kell másképp. Számára ez a szeretet, és ezt a mintát is viszi tovább. Közülük kerül ki a börtönviseltek nagy része. Azért nevezzük plusz 1 típusnak, mert itt már legtöbbször patologikus esetekről van szó. Így sajnálatos módon felnőttként helyrehozni, gyógyítani ezt a kötődési mintát nagyon nehéz.

MEGOLDÁSI LEHETŐSÉGEK

Hogyan lehet felülírni az egyes típusokat? Lehet-e egyáltalán?

Miközben idáig eljutott az olvasó, biztosan megszületett már benne a felismerés, ő melyik típusba tartozhat. Felülírni ezeket a mintákat rendkívül nehéz, hiszen mélyen gyökereznek tudat alatt. Kb. 1,5 éves korunkra kialakul az alap mintázatunk.

Ám jó hír, hogy tudatossággal, évekig tartó önismeretei munkával mégis el lehet indulni a gyógyulás útján. Hogy milyen módszerrel a számos kínálkozó lehetőség közül – pszichoterápia, coaching, családállítás, egyéb –, az már mindenkinél egyéni döntés. Ami meglepő, hogy még a pszichológusok közül sem mindenki ismeri behatóan ezt a modellt, így érdemes olyan szakembert keresni, akinek van rálátása erre.

És még valami segíthet: a szerelem. Ha működésünkkel mi és a párunk is tisztában van, az egymáshoz fűződő szeretet, és a szilárd elhatározás, hogy gyógyulni szeretnénk, képes évek alatt felülírni a mélyen gyökerező mintákat. Viszont fel kell készülnünk rá: évekig tartó kapcsolati biztonság és nagy fokú tudatosság, önreflexió szükséges ahhoz, hogy ösztönös menekülési késztetésünket legyőzve maradjunk, és lehetőséget adjunk és kapjunk a párkapcsolatban történő gyógyulásra.

És van azért néhány nem is olyan apró trükk, amellyel az egyes típusok operálni tudnak a gyógyulás útján:

A szorongó megoldása: legyen célod!

Hasznos, ha a szorongó talál magának egy célt, amelybe belemerülhet, amelyért dolgozhat. Ez önbecsülést, sikert ad számára, ezzel elterelve figyelmét a párkapcsolati félelmeiről. Hasznos, ha tudatosan nem csak párjától várja a figyelmet, hanem ápolja és feltölti baráti, ismerősi és kollegiális kapcsolatait is. Ennek révén nem is olyan sok idő elteltével megtanulja, hogy néha csak magára számíthat, és nem kell feltétlenül társának szeretetét pumpolnia.

Elkerülő: merjen érezni és támaszkodni a másikra

Ezzel szemben az elkerülőnek éppen azt kell tanulnia, hogy NEM csak magára számíthat. Rá kell jönnie, hogy a párkapcsolat egy pozitív értelemben vett „kölcsönös függés”, és meg kell tanulnia bízni a partnerében. Amikor éppen elintézne valamit egyedül, álljon meg egy pillanatra, és gondolja meg: akár segítséget is kérhet. És legfőképp: amikor éppen elnyomna magában egy rossz érzést vagy árnyalatnyi fájdalmat (mivel többet nemigen enged meg magának), automatikus lezárás helyett inkább mondja ki, és beszélje meg azt a partnerével. Ennek első lépcsőfoka, hogy egyáltalán tudatosítsa magában az érzéseit. Ezt gyakorlással, pszichodrámával, egy segítővel fokozatosan el lehet érni. És segíthet akár a páros tánc tanulása is, hiszen itt meg tudja élni, hogy a dolog csak kölcsönös bizalom esetén működik. 

Félelemmel kötődő: szakemberi segítség és kitartás

A félelemmel kötődő minta felülírásába csak komoly szakemberi segítség mellett érdemes belevágni: pszichiáter, pszichológus segítségével, aki évekig kísér. Itt a segítő egy választott apa vagy anya figura, aki biztonságos, támogató légkört sugároz, és tudatosítja, hogy a szeretet nem csak fájdalommal és drámával járhat együtt. Ha a szakemberi kíséretre egy egész életen át szükség van, azt is el kell fogadni. Sajnos itt a tapasztalat az, hogy a páciens előbb-utóbb a terapeutára vetíti a saját szülője iránt táplált haragot, és egy idő után maga szakítja meg a kapcsolatot a segítővel. Ezért itt a kitartás lehet a kulcs. Az érzelmi hullámzás ennél a típusnál mindig megmarad valamilyen szinten, de megtanulható a kordában tartása.

A cikk szerzőjének megjegyzései:

A fent leírt típusoknak többféle elnevezése is használatban van, itt most a legegyszerűbb elnevezéseket használtam. Aki bővebben is szeretne minderről tájékozódni, egy nagyszerű könyv segítségével megteheti ezt: Lukács Liza: Hogyan szeretsz?

A számok tükrében – néhány számadat

Magyarország

• 31,4% biztonságosan kötődő

• 37,9 % elkerülő

• 10,3% szorongó (ambivalens)

• 20,4% félelemteli kötődés
  
  (Forrás: Nők lapja PSZICHOLÓGIA – 2021. XII. évfolyam, 1. szám)
  

Amerika

• 50% biztonságosan kötődő

• 20% szorongó

• 25% elkerülő

• 5% félelemmel kötődő
  
  (Forrás: A vonzalom pszichológiája – Phd. Leslie Becker-Phelps – HVG Könyvek)
  
  

Mi a kötődési típusom? – TESZT

Amennyiben szeretnél pontos diagnózist a kötődési stílusodról, ennek a tesztnek a segítségével még alaposabban feltérképezheted magad.

Németh Ágnes Lilla