Ha valaki újra és újra szeretői viszonyban találja magát, annak érdemes alaposan átvizsgálnia elsősorban a szülőkkel való kapcsolatát. Ilyenkor sok esetben fellelhető egy olyan kapcsolati vonal, amely nagyban hasonlít a szeretői mintázathoz – vagyis vágyom a másikra, vonzódom hozzá, mégsem lehetek vele. Csak akkor, amikor ő akarja. Ez legtöbbször óriási tehetetlen dühöt, frusztrációt eredményez, és megerősíti azt az érzést, hogy nem vagyok elég jó. Miért nem kellek igazán? Miért nem engem választ?

Ilyenkor a háttérben gyakran kirajzolódik egy olyan apa vagy anya, aki ritkán bukkan fel, mert elfoglalt, vagy esetleg külföldön dolgozik. Az is lehet, hogy a családban él ugyan, de érzelmileg bizonyul elérhetetlennek, és így a hozzá való kapcsolódás nem igazán tud létrejönni. Tudat alatt ilyenkor megteremthetünk egy olyan szituációt az életünkben, amikor újraéljük ezeket a nehéz érzéseket. Mindaddig, amíg fel nem dolgozzuk, és tudatosan másképp nem döntünk.

A tartósan szeretői viszonyban élőknél két fő tendenciát lehet észrevenni – hívja fel a figyelmet Bibók Bea pszichológus, szexuálpszichológus. Ilyenkor meghúzódhat a háttérben, hogy a gyermeki lojalitás miatt nem történik meg teljes egészében a szülőről való leválás, és emiatt csak egy „fél” párkapcsolatra vagyunk képesek, ami felnőtt korban leginkább egy „se veled-se nélküled” kapcsolatban ölthet testet. Ilyenkor az ellenkező nemű (vagy ritkábban azonos nemű) szülő foglalja mellettünk a kapcsolati helyet, amit így már más nem tud betölteni.

Másrészt gyakori az is, hogy a távol lévő szülőt a gyermek idealizálja, és éppen a várakozásban eltöltött idő miatt egy sokkal szebb és színesebb képet rajzol róla magában, mint a valóság.  Ez a gyermekkori idealizálás pedig tetten érhető a felnőttkori párkapcsolatban is, amikor hiába nem adja meg a kapcsolat a vágyott biztonságot, mégis meggyőzi magát az illető, hogy jó ez így. Lelke mélyén pedig úgy érzi, hogy nem érdemel ennél többet.

Örökölt sors

De ha valakiben a fentiek nem rezgetnek meg semmilyen szálat, akkor a szülői minta mellett érdemes még felderítenie a felmenőktől örökölt sorsmintázatokat is. Ahogy Orvos-Tóth Noémi pszichológus írja Örökölt Sors című könyvében: „Amikor elkezdjük kutatni párkapcsolataink, ismétlődő kudarcaink okát, gyakran kiderül, hogy saját életünk történései nem adnak megfelelő magyarázatot. Ilyenkor érdemes a tágabb perspektívát is megvizsgálni, és szüleink, nagyszüleink vagy akár a még korábbi generációk életeseményeit is feltárni. A legtöbb esetben döbbenten tapasztaljuk majd – amit a modern kutatások eredményei is igazolnak -, hogy felmenőink traumái, feldolgozatlan félelmei, kapcsolati törései még a halálukkal sem enyésznek el, hanem bennünk élnek tovább.”

A szeretői viszonyok esetében lehet gyanakodni például egy nagymamára vagy dédapára, aki félrelépett, esetleg titokban megszületett gyermeket is rejt a családi krónika. A titkok a generációs múltban óriási erővel bírnak: minél inkább hallgatnak valakiről vagy valamiről, az annál erőteljesebben képviselteti magát valamelyik ma élő családtag életében.

A szülői vagy transzgenerációs mintákra való rálátást nagyban segítheti valamilyen célzott terápia vagy a családállítás módszere, amelyen érdemes nemcsak egy-két alkalommal, hanem szisztematikusan, akár egy-két évig tartó önismereti folyamatként is részt venni. Ha valaki nem akarja elfogadni, hogy az élet rá szeretői lapot osztott, és évek óta csak vágyakozik a figyelem morzsákra a beteljesedés esélye nélkül, akkor érdemes addig kutatnia, amíg a jelenség egyéni gyökereire rá nem tud látni, és tudatos munkával fel nem oldja azokat.

Németh Lilla