Csilla régóta próbált leszokni a dohányzásról. Amit legjobban utált benne, az a „rabság”: hogy a szokás uralta őt, és nem ő a szokást. Bármilyen tevékenységet végzett, mindig az óráját leste, hogy mikor jöhet a következő cigiszünet. Amiben persze nem is a cigi volt a lényeg, hanem a kikapcsolódás, maga a szertartás. Hogy kiszabadulhatott a munkából, lazíthatott egy kicsit, a lényeg, hogy egy pillanatra megszűnt a pörgés. Gyakorlatilag úgy osztotta be a munkáját is, hogy cigiszünettől cigiszünetig tartson, eddig ezt csinálja meg, majd a következő szünet után azt.

A munkában ez működött is. Csakhogy a magánéletben is ugyanígy volt: ha barátokkal utaztak, vagy erdőben kirándult, akkor is azon járt az esze, mikor lehet legközelebb rágyújtani. Nem tudott igazán jelen lenni. Először csak kávé mellett dohányzott, amikor szertartást is tudott a dolog köré keríteni. Elhatározása volt, hogy utcán nem, buszmegállóban nem. Ott ugye nincs szertartás. Különben is csak néhány szállal szív naponta. De aztán már nem tudta megállni, és a cigi köré szőtt kellemességet egyre többször akarta tapasztalni. Közben idegesítette is, hiszen tudta, hogy valójában ő a pihenést akarja, azt a percnyi tünékeny lazítást, nem is a cigit. Csak már hozzá párosította, nincs mit tenni.

Közben elkezdett jógázni járni. Itt találkozott a jóga nidra módszerével, ami egy mély relaxációs technika. A test ilyenkor egy vezetett meditáció során mélyen ellazult állapotba kerül, míg a tudat éber marad. Természetesen eleinte mindig belealudt. De amikor sikerült ébren maradnia, akkor felfedezett benne egy érdekes részt: a szankalpát. A szankalpa egy pozitív megerősítés, egy belső elhatározás, ami a saját fejlődésünkre vonatkozik. Mivel ilyenkor a test mélyen ellazult állapotban van, és az elme is pihen, az ilyenkor hozott elhatározások mélyre mennek, és felülírhatják a régi berögződéseket. Valójában ez egyfajta pozitív önprogramozás. Gondolta, tesz egy próbát. Jó párszor beprogramozta magának: „Undorodom a cigitől.” Biztosra akart menni. Nem ilyesmit fogalmazott meg, hogy „leteszem a cigit”, mert homályosan emlékezett arra, amit még gyerekként agykontrollon tanult, hogy az agy jobb félteke ilyenkor mindent szó szerint vesz. Tehát ha azt mondogatom, hogy „elhagyom a szemüvegem”, akkor ezzel nem jó látást fogok magamnak produkálni, hanem tényleg ott felejtem valahol a szemüvegem. Az „undorodom a cigitől” emiatt jó ötletnek tűnt.

Aztán elfelejtkezett az egészről. Éppen nehéz időszakot élt át, munkahelyváltás, magánéleti válság, pont nem akart leszokni a cigiről. És egyszer csak rosszul lett tőle. Nem értette. Elszívott gyorsan még egyet. Még rosszabbul lett. Ilyen eddig csak akkor volt, ha beteg volt, akkor nem szokott jól esni, de most nem beteg. Kivárt egy napot, és még egyszer megpróbálkozott. Ugyanaz a hatás. Aztán még egyszer rágyújtott két nap múlva – és azóta nem. Eltelt tíz év.

Nem kívánja. És nem esett kísértésbe egyszer sem. Amikor másnak a kezében meglátja a cigit, ugyanaz az émelyítő, gyomorforgató érzés idéződik fel benne, amit akkor érzett.

A tudat ereje? A szankalpa ereje? Nincs rá racionális magyarázat. Ő azóta mindenesetre szabadnak érzi magát.