Ma számunkra egyértelmű, hogy mindenre a tudomány ad választ. Mérünk, számolunk, tesztelünk, hipotéziseket gyártunk, igazolunk, publikálunk. Csak azt hisszük el, ami kézzel fogható, amit kutatások és tudományos eredmények halmai támasztanak alá. De korántsem volt ez mindig így. És korántsem biztos, hogy így is marad.

Egy kis történelmi áttekintés: a biztos(nak hitt) válaszok története

A kora középkori ember világnézete egyszerű volt: az akkori egyházi paradigmának megfelelően teljes mértékben a jó és a gonosz közti harc határozta meg. Ha rossz volt a termés, ha betegség pusztított, az az ördög műve volt, ha valami jó történt, azt Isten jutalmának tekintették. De jutalomra nem igazán tartottak számot az emberek, hiszen az élet értelmét abban látták, hogy jó keresztényként felkészüljenek a túlvilági üdvözülésre. Sok mozgástér nem volt: az emberek legnagyobb része szegénységben élt, és a kevés arisztokratát leszámítva szegénységben is halt meg. Életét és cselekedetének értékét az egyház határozta meg, és a papok közvetítettek a hétköznapi ember és a túlvilág között.

Ez egyfajta spirituális világkép volt, a világkép azonban központilag volt meghatározva, és készen kapták az emberek.

Ez mind megváltozott a történelemkönyvekből ismert egyházi visszaélések napvilágra kerülésével, és a reformáció váratlan térhódításával. Luther Márton fellépésével egy évszázadokig tartó, és addig megkérdőjelezhetetlenül stabil világszemlélet omlott össze. Megkezdődtek az alternatív spirituális értelmezések, és a hétköznapi ember elvesztette a talajt a lába alól. Ha nem az az igazság, amiben addig hitt, akkor mi az? Ha a föld nem lapos, hanem gömbölyű, ahogy addig mondták, akkor lehet, hogy a többi igazság sem állja meg a helyét? Ha az univerzum és Isten látószögének középpontjában nem is a föld áll, hanem a föld csupán egy kis bolygó, amely egy másik csillag körül kering, sok más hasonló bolygóval együtt, akkor hol az ember helye a világban? Mi a léte értelme és célja?

Nyugtalanító kérdések voltak ezek, amelyekre az 1600-as évek kész igazságokhoz szokott embere nem kapott választ. Biztonságérzetét elvesztette. Mit tett hát? Elhatározta, hogy csakis annak hisz, amit megtapasztal. Csak azt ismeri el valóságnak, amit lát, tapint, érzékel. Amit letesztel, kiszámol, és amelyről bizonyítást nyer. Csak úgy nyerhet újra biztonságot, ha megismeri, felfedezi a világot, amelyben él. Ez volt a tudományos világnézet kezdete. Ezzel párhuzamosan zajlott a nagy földrajzi felfedezések korszaka, abban a reményben, hogy ez is új válaszokat adhat a régi elavult válaszok helyébe.

Giordano Brunot 1600-ban még máglyán égették el ugyanazért, amit mintegy három évtizeddel később Galileinek már sikerült „átvinnie”: hogy a Föld kering a Nap körül, és nem fordítva (Kép: H. J. Detouche festménye Galileiről, Wikimedia Commons)

Az élet értelme: valóban 42 lenne?

Ezzel máig tartóan megkezdődött a tudomány mindenhatóságának kora. A tudomány azonban mindeddig nem adott választ az élet végső kérdéseire. A lehető legapróbb szubatomi részecskéket is feltérképeztük, de az élet értelmére vonatkozóan Douglas Adams 42-jénél többre még nemigen jutottunk. A tudomány fő irányvonala el is vesztette érdeklődését a spirituális igazságokkal kapcsolatban. Helyette az élet kényelmessé tételére és a gazdaság fejlődésére helyezte a fókuszt. Gőzgépeket épített, különböző energiaforrásokat fedezett fel, a gőz után a benzint, a villamosságot, majd a maghasadást. Használta a tudást rosszra és jóra, háborúra, és az életszínvonal megemelésére egyaránt.

A világ szerencsésebbik része el is ért egy olyan fokú kényelmet és biztonságot, amelyben akár hátra is dőlhetne. Mégis – éppen a világ szerencsésebbik felén egyre több a szorongás, a depresszió, a stressz és az álmatlanság, és egyre-másra tűnnek elő a new age spirituális hullámai és irányzatai. Mert az embereknek hiányzik valami. Valami, amit mindig is kerestek, aztán elfelejtettek a mindennapos létküzdelemben, amelyben a pénz és az anyagi javak hajszolása, a külső biztonság megalapozása vette át a vezető szerepet.

Lehet, hogy a spirituális igazságok kereséséről mégsem kellene lemondanunk? Lehet, hogy mégse kellene legyintenünk, ha valaki körülöttünk imával, meditációval, egyéb ezoterikusnak mondott gyakorlattal próbálkozik, hogy mélyebbre láthasson a felszínnél? Lehet, hogy azzal a tudományos felvértezettséggel, amellyel a nyugati ember ma rendelkezik, már képesek lennénk a spirituális igazságok felfedezésére is?

A kvantumfizika eredményei legalábbis ebbe az irányba mutatnak – de ez már egy másik cikk témája lesz.

Németh Ágnes Lilla