Megfigyelni a domináns gondolatmintáinkat, majd átformálni azokat, ha túl sok negatív mintát fedezünk fel, nem könnyű folyamat, de kifejezetten hasznos és előrevivő. Sokszor családi krónikánkból adódóan hordozzuk a negatív viselkedésformákat, az áldozati szerepre való hajlamot. Nem baj, sőt kifejezetten jó, ha ezekre rálátunk, és igyekszünk felülírni őket. Ez azonban nem azonos a ma divatos hurrá-optimizmussal, amely megköveteli tőlünk, hogy szinte „keresztet vetve üldözzük” a negatív gondolatokat és érzéseket.

Nem mindegy, hogy derűnk őszinte nyugodtságon, és az életbe vetett stabil bizalmunkon alapul, vagy csupán megjátsszuk a pozitívat. Ha utóbbiról van szó, az többet árthat, mint használ. Elnyomott érzéseink, félelmeink és szorongásaink a tudatalattiba söpörve ugyanis önálló életre kelhetnek, és komoly problémákat okozhatnak.

Nemrég körbejárta a világsajtót a hongkongi Anita Moorjani története, aki a halálos betegségével tartó négyéves küzdelemből felépülve írta meg „Meghaltam, hogy önmagamra találjak” című könyvét. Betegsége okaként több tényezőt jelöl meg, legfőképpen az önszeretet és önelfogadás hiányát. De fontos faktorként említi az erőltetett pozitív gondolkodást is, amellyel elfojtotta és kirekesztette a számára nehéz gondolati és érzelmi tartalmakat. Könyvében így ír erről:

“A sok pozitív gondolkodást hirdető könyv hatására, amelyek szerint a gondolataink teremtik a valóságunkat, elkezdtem félve tekinteni a »negatív« gondolatokra. Ha egy félelemmel teli vagy bizonytalan gondolatom támadt, tagadtam, elnyomtam, mert azt hittem, ezek majd valami negatív történést »hoznak létre« a fizikai valóságban. Csak a halál küszöbén jöttem rá arra, hogy milyen sok érzésemet és gondolatomat nyomtam el azért, mert féltem attól, hogy negatív leszek. És ez az elnyomás a betegséghez vezetett” – idézi Anitát az Nlcafe cikke.

Mindezzel a könyv írója nem a pozitív gondolkodást bírálja, csupán arra hívja fel a figyelmet, hogy érdemes a negatív érzelmeket elfogadva, és nem azokat tagadva gyakorolni a derűsebb életvezetést. „Vagyis minél jobban szeretem magam, annál jobb a külső világom. Minél jobban szeretem és értékelem magam, annál több pozitív dolgot engedek meg az életembe érkezni. Viszont minél kevésbé szeretem magam, annál kevésbé érzem magam érdemesnek arra, hogy befogadjam a pozitív dolgokat az életembe” – írja. Nem kell tehát félni a negatív gondolatoktól, mert azzal gyakorlatilag saját magunk egy részét utasítjuk el, és az nem igazán az önszeretet jele. Hiszen ezek a gondolatok és érzések természetszerűleg ott vannak bennünk (ahogy mindenkiben), ha akarjuk, ha nem.

A pszichológus is ezzel ért egyet. Dr. Füredi Júlia írja: „Korunk egyik legkárosabb trendjének tartom a mindenáron való ‘pozitív gondolkodást’. Természetesen a hozzáállásod valóban nagyban meghatározza azt, hogy egy adott történést, eseményt minek tekintesz: sikernek vagy kudarcnak. Nem véletlen a félig üres, félig teli pohár unalomig elcsépelt képe. Ugyanakkor óriási jelentősége van annak, hogy tisztában legyünk a valós helyzetünkkel, érzéseinkkel, és ne kenjük be azokat cukros mázzal, mert arra csak a legyek jönnek majd, de nekünk nem segít. Szinte hallom zúgolódni a pozitív gondolkodás mellett kardoskodókat, hogy ha megtanulnád ‘elengedni’ a bajaidat, vagy mindig ‘a dolgok jó oldalát nézni’, akkor minden megoldódna. A leggonoszabb, amit mondhatnak, hogy te ‘vonzottad be’ mindezeket, szóval a te hibád. A leggázabb pedig az, ha szégyelled magad, amiért nem megy a pozitív gondolkodás, és azt hiszed, hogy biztosan a te készülékedben van a hiba, mert képtelen vagy ‘bevonzani a jót’.
Ha kiégtél, kéretik elkerülni a bűntudatot, a szégyent és a negatív felhangú belső monológokat, amelyekkel csak további stresszt okozol magadnak. Most érzékeny, törékeny állapotban vagy. Légy kedves és kíméletes magaddal!”

Még súlyosabb következmény

Egy másik, súlyosabb példa pedig az öngyilkosság esete. Egyre gyakrabban fordul elő, hogy látszólag sikeres emberek, akiknek mindenük megvan, döntenek úgy, hogy önként megválnak az életüktől. Többségében férfiak. Dr. Kate Price klinikai szakpszichológus hívja fel a figyelmet a jelenségre, hogy az USÁ-ban az öngyilkosságot elkövető évi 30 000 ember (!) 80%-a férfi. Nem ritka, hogy kiemelkedő karrierrel rendelkező, jól kereső, családos, gyermekes emberek hozzák meg a visszavonhatatlan döntést. Miért lehet ez?

Dr. Price a férfiak szocializációjában keresi a választ. Szerinte a férfiak többsége eleve olyan nevelést kap, hogy nehéz kapcsolatot találnia az érzéseivel, még kevésbé a negatívakkal. „Egy férfi nem sír”, ugye. Mivel sokan nincsenek hozzászokva, hogy rálássanak az érzéseikre, barátaikkal sem beszélgetnek érzékenyebb témákról. Így amikor szembesülnek egy-egy nehéz lelkiállapottal, nincs kivel megosztaniuk azt, gyakorlatilag egyedül maradnak. Különlegesen problémás lehet a sikeres férfiak esete, akik úgy érzik, boldognak kéne lenniük, hisz mindenük megvan, amire vágyhatnak – mégsem azok. Nem mérik fel, esetlegesen mekkora stresszel kell megküzdeniük a top menedzseri állás megtartásáért, és milyen mértékű belső feszültséget kellene levezetniük egy békésebb lélekállapot eléréséhez. Nem keresnek kiutat (mert nekik nincsenek problémáik), és nem kérnek segítséget. Azt hiszik, másoknak nincsenek ilyen negatív érzéseik, hiszen nem beszélnek róla, így a megküzdési stratégiák sem kerülhetnek szóba. A végén a lelki stressz olyannyira felhalmozódik, hogy elvész a tisztánlátás, az objektív érzékelés – és marad az öngyilkosság.

Mindezzel távolról sem ijesztgetni szeretnénk az olvasót, csupán szeretnénk rámutatni, hogy a félreértelmezett pozitivitás súlyos károkat okozhat.  A pozitív gondolkodás akkor jó, ha őszinte. Ha nem elfojtásból fakad, hanem abból a belső harcokban megérlelt biztos tudásból, hogy a problémáinkat felismerve és elfogadva megtanultuk megoldani azokat.

Németh Ágnes Lilla