A 28 éves Aliz csinos és okos jogászlányként régóta kereste az igazit. Amikor egy társaságban találkozott Dáviddal, úgy érezte, végre megtalálta, akit keresett. Boldogok voltak, fél év után összeköltöztek, össze akartak házasodni. Ekkor jött a hideg zuhany: Dávid rákos. Kifejlett vastagbéldaganat. A fiú kéri a lányt, hogy menjen el, ő már látta meghalni az apját, nem kívánhatja a lánytól, hogy ugyanazt végigélje mellette. De a lány marad. Megoldják együtt, mindent képesek megoldani, élni fogják szépen az életet, amit elterveztek – biztatja magát és a másikat. Egyre romlóbb állapot, fájdalmak, pelenka. Műtét. Remény. „Amit akkor még nem tudtam: (az orvos) feltárta (a daganatot), és ezzel egyidejűleg látta, hogy a helyzet menthetetlen és visszazárta, aláírva ezzel a halálos ítéletét. Az orvos már tudta, amit én még sokáig nem” – írja Aliz a visszaemlékezésében.

Ezután még hónapok teltek el. Iszonyú fájdalmak, láz, napi fél liter genny a sebből, naponta kétszeri sebtisztítás, nehéz éjszakák. Lassan elfogyó társ. A lány alkoholba fojtott bánata, elmaradozó barátok. Jóakaró rokonok, akik azt mondják, menjen, ne csinálja tovább. De a lány marad. És végigcsinálja. A legvégéig.

Aliz története csak egy azon történetek közül, amelyeket Dr. Hegedűs Katalin megoszt a Létezik-e jó halál? című könyvében. A Semmelweis Egyetem docense több mint 25 éve foglalkozik haldokló betegekkel, gyászolókkal. Még 1992-ben kezdett dolgozni a magyarországi hospice-mozgalomban Polcz Alaine tanítványaként. Munkája során számos olyan kérdés vetődött fel, amelyekre kutató- és aktív hospice-tevékenysége révén igyekezett választ találni. Tapasztalatait oly módon formálta könyvvé, hogy az reményei szerint nem csak a szakembereknek, hanem minden gyászoló embernek segítséget nyújthasson.

Néhány a kérdések közül, amelyeket a könyv feszeget: Vajon aki nagyon beteg, tudja-e, hogy meg fog halni? Elmondja-e neki az orvos, és ha igen, akkor hogyan? Vajon mitől fél elsősorban a haldokló? Mi segíthet neki, miről szeretne beszélni velünk, családtagokkal, az ápolókkal, az orvosokkal? És hozzátartozóként vajon hogyan lehetünk képesek feldolgozni az elvesztés, a gyász folyamatát? A család néha nagyon ragaszkodik a beteghez, akkor is, ha már nagyon szenved, és szeretne elmenni. Vagy éppen ellenkezőleg, sok ember annyira fél a haláltól, hogy haldokló hozzátartozóját inkább kórházba küldi, pedig a beteg szeretne a saját ismerős környezetében, otthonában megválni az élettől. Régen, amíg otthon születtek és haltak meg az emberek, a születést és a halált tudták az élet természetes részeként kezelni és elfogadni. Ma már ez másként van: önvédelemből elidegenedtünk a haláltól, és igyekszünk azt minél messzebbre tolni magunktól.

Súlyos kérdések ezek, melyekről nemigen beszélünk. Óriási tabu övezi a halál témáját. Hogy mennyire, azt jól példázza egy eset, amit a szerző egy interjújában említ egy ismerőséről, aki a könyvesboltban az ő könyvét kereste: „Amikor segítséget kért az eladóktól, megkérdezték, hogy biztosan ezt a könyvet keresi-e, mert van ugyan a raktárban belőle, de a polcra nem merik kitenni. Ellentmondásos, hogy pont arról születik egy könyv, hogy a tabukat a halál kapcsán le kell bontani, de még a könyvespolcokra se kerül ki.”

Ezt a könyvajánlót azonban hadd zárjuk mégis a fenti történet happy end-jével: Aliz ma, évekkel később boldog feleség és családanya. Mindez köszönhető Dr. Hegedűs Katalin terápiájának is, aki – miután Aliz az interneten megkereste őt –, hónapokig foglalkozott vele, és segítette őt a gyászfeldolgozásban.